|
| |
Szepes Mária:
Titkos varázsszerszám (Pöttyös Panni) |
| |
 Ugye nem lepődtök meg
azon, ha azt mondom, Pöttyös Panni nagyon kíváncsi
kislány volt. De nemcsak ő, hanem valamennyi pajtása
a középcsoportban.
Ti talán nem vagytok kíváncsiak? Nincs
ezen mit tagadni. Én is bevallom, mielőtt rátérnék
a Pöttyös óvoda izgalmas eseményeire,
hogy óvodás koromban nem volt olyan játék,
- élelmiszer – és egyéb díszes
kirakat, amelyek üvegén laposra ne nyomtam volna
az orromat, míg el nem vonszoltak onnan. Minden furcsa
dolog óriási izgalmat keltett bennem. És
most más hiába is tagadnám, hogy nemcsak
a pajtásaimat, kis és nagy gyerekeket, néniket,
bácsikat bámultam olyan közelről, mintha
én nem látszottam volna, hanem bizony meg is szagoltam
őket. Egyáltalában mindent és mindenkit
megszagoltam. Ez nagyon érdekes volt. Barátnőmnek,
a házmester Elzának libafasírt és
tündérnagymama szaga volt. A házmester Elza
tündérnagymamája egész nap lift melletti
üzlethelyiségük előtt ült az udvaron,
egy kisszéken. Ô volt a legapróbb, legaranyosabb
öreg tündérnéni, akit valaha láttam.
Hófehér haját, barnapöttyös kezét
és csupa ránc öklömnyi arcát
meg is tapogathattam, mert hagyta. Abból jöttem
rá, hogy csak tündér lehet, mert ezek a ráncok
olyan selymesek voltak, mint az én primadonna mamám
színpadi ruhája, amelyben azt énekelte:
„Jánosbogárka csillog, villog….”
Imádtam ezt a dalt, mert a színpadon is fények
villogtak ilyenkor. Szóval ebből a pici házmester-nagymama
tündérből vanília és savanyúcukor
illatot szippantottam ki hosszan.
Most térjünk vissza Pöttyös Pannira, aki
élete egyik legfurcsább eseményét
élte át váratlanul a Pöttyös
óvodában. Eszter néni, az óvónőjük
egy nagyon különleges kislányt vezetett be
kézen fogva középcsoportos osztályukba.
Apró volt, sovány, nagy szemű. Fejét
sűrű, szőke haj borította, amelynek
loknijai úgy fénylettek, mint az arany gyűrűk.
Orra fitos, recés fogsora hófehéren csillogott
rájuk. Mosolygott, amitől soványka arcára
két gödröcske mélyült. Nagyon barátságos,
sőt valahogy varázslatos és bűbájos
volt. Rögtön szeretni kellett. Halványkék
fodros ruhája pihekönnyű, áttetszően
vézna testére borult. Apró topánkáján
arany csat csillogott.
- Ô az új pajtásotok – mondta Eszter
néni és gyöngéden lepillantott a pici
lánykára. Fogadjátok szeretettel. Azért
íratták be később az óvodába,
mert nagyon beteg volt. Majdnem kisangyal lett belőle,
de ahogy ő mondja, a tündérszerelők
megjavították, ami elromlott benne és visszaküldték.
Persze mialatt ebben a furcsa mese-mennyországban tartózkodott,
igen izgalmas, csodálatos dolgok történtek
vele. Majd elmondja, hogyan cserélték ki benne
a hibás alkatrészeket. Sőt, van még
egy titka is, amit onnan hozott magával, de arról
csak ő beszélhet. Én azt hiszem, el fogja
mondani nektek. És ez lesz a legbámulatosabb mese,
amit valaha hallottatok. Ezt a kislányt Malenkának
hívják. Majd ti is bemutatkoztok neki sorra.
Pöttyös Panni és valamennyi társa óriási
izgalommal figyelte a pirinkó, bűbájos jövevényt.
Valóban. Soha, senkire és semmire nem voltak még
ennyire kíváncsiak. Már csak olyan mondatok
miatt is, amelyeket Eszter néni mondott, hogy „majdnem
angyalka lett belőle”. Az is meglepte őket,
hogy még Matyi Tamásnál is kisebb volt.
Ezt a szemüveges kisfiú is észrevette. Felugrott,
kihúzta magát, odarántott maga mellé
egy üres kisszéket.
- Eszter néni kérem, tessék mellém
ültetni Malenkát! – Tagolta még hangosabban,
mint szokta. Azután hozzátette: Milyen név
az, hogy Malenka?
A kislány fürgén elfoglalta a széket
Matyi Tamás mellett és ő felelt Eszter néni
helyett nagyon édes „ezüst csengettyű”
hangon: - Amália. De azt csak arra a kislányra
mondták néha, mikor rosszalkodott és aki
én voltam. Amíg kis időre ki nem bújtam
belőle és egészen meg nem javítottak.
Az volt a szerencsém, hogy voltak ott bizonyos tündérke-szerelők,
akik villámgyorsan kiemeltek belőlem minden csalafinta
furfangot, leselkedő, hallgatózó, szájaskodó
szemtelenkedést.
- Mert ha Bennem hagyják ezeket, nem küldhettek
volna vissza Amáliába. Mindenféle sugdosást
hallottam, mennyire szégyelltek volna engem. Még
egy furcsa szó is megütötte a fülemet,
amit nem egészen értettem, hogy a tündérke-szerelőknek
„sikerélményre” van szükségük.
Mert ami rossz, azt nekik jóvá kell varázsolniuk.
És ezt a „sikerélmény” izét,
- ami valamiféle varázsszerszám –
a tündérszerelők belém tették.
Ez egy apróka csillag-féle, amivel mindent meg
lehet javítani.
- Hogy lettél majdnem angyalka? – tagolta Matyi
Tamás még hangosabban, mint szokta.
Malenka ránézett, gödrösen rámosolygott,
hirtelen odahajolt, egy puszit nyomott Matyi Tamás arcára
és ezüstcsengű hangjával olyan simogatva
szólt hozzá, hogy a kisfiú arca pirosra
gyúlt szemüvege mögött.
- Tudom, azért mondod így a szavakat, mert a nénikéd
nagyot hall, szegényke.
- Honnan tudod? – dadogta tagoltan Matyi Tamás.
- A csillagszerkezettől, amit belém tettek a tündérszerelők.
Újra a többi gyerek felé fordult.
- Úgy lettem majdnem angyalka, hogy kibújtam a
haszontalan, neveletlen Amália testéből,
aki betegre ette magát a jégszekrényből,
romlott mákos tésztával. Abban láthatatlan
bogarak voltak már, baciboszorkák, akik belebújtak
és mérget főztek a hasában. Amália
mindig azt csinálta, amit nem szabad. Tudta, ezt a tészta
tilos, ezt ott felejtették. Piszkos, ragacsos halmaz
volt, de ő imádta a mákos tésztát
és baciboszorkákkal együtt az egész
fazéknyit felfalta. Olyan rosszul lett tőle, hogy
teljes erőből bőgni kezdett. Azután
abbahagyta a bőgést, mert elájult. Az egész
házban össze visszaszaladgált mindenki kétségbeesetten.
Odahívták a doktor bácsit és a biztonság
kedvéért egy ráolvasó nénit
is a szomszédból. A doktor bácsi Amáliának
minden nyílásába – ahová lehetett
– hőmérőket dugdosott. Ezt én
már a plafonról láttam, mert onnan néztem
le a tátott szájú, hanyattfekvő Amáliára.
Hallottam, hogy sírnak, sikoltoznak körülötte,
fel-alá futkosnak. Észrevettem, amint nagymama
a dugi üvegéből nagyokat húz a pálinkájából,
amit neki is megtiltottak. Nagymamám, aki bámulatosan
gyorsan tudott szitkokat hadarni, olyan gyorsan, hogy a szomszédok
is átkopogtak, mert éjjel is veszekedett, most
azt kiabálta a nagyapámnak: „Tőled
örökölte ezt a rosszaságot bagós,
vén iszákos nyavalyás. A láza negyvenkét
fokos. Megölted! Megölted!” Én hiába
próbáltam csitítani őket a plafonról,
- ahol lebegtem -, hogy itt vagyok. Senki nem hallott és
nem látott.
Hirtelen valami rettenetesen csodás dolog vonta el a
figyelmemet az Amália körüli rumliról.
A falak és a plafon egyszerre átlátszóak
lettek és el is tűntek. Óriási, gyönyörű,
tágas, ködös, csillagos lett minden. És
ebben a csillogó ködben csupa kis édes, nevetős
angyalka-gyerekek bukfenceztek, szorgoskodtak, surrogva nagyokat
röppentek, fejjel lefelé forogva kacagtak, összefonódva
körtáncot jártak körülöttem
és a tündérke-szerelők körül,
akik továbbra is babrikáltak rajtam. Ez a babrikálás
nagyon finom volt, de még finomagg az angyalka-gyerekek
énekének zenélőóra hangja,
amely olyan volt, mint a babusgatás és simogatás.
De még dícsérgetős is, amitől
rettenetesen boldog egy kislány. Ettől véglegesen
és egészen Malenka lett Amáliából.
És akkor valamit csinálnom kellett, fura, érdekes
nem tudom mit, mert az angyalkák egyszer csak fölém
toltak egy átjárót, ami hosszú és
egészen sötét volt. Én mégsem
féltem tőle. Izgatott és kíváncsi
lettem, mint karácsonykor. Gyorsan belebújtam
ebbe a nem tudom mibe. Iszonyú hosszú volt. Mégsem
cidriztem és el sem fáradtam. Tudtam, biztos voltam
benne, hogy a végén vár valami karácsonyos,
leggyönyörűségesebb gyönyörű.
Egyszerre ott volt előttem minden. Soha sem lehetett elképzelni
ilyent. Nagy, kövér bácsikat, meg báli
ruhás kövér néniket terelgettek rá
egy széles, mozgó útra az angyalka-gyerekek.
Mert ezek a bácsik, nénik nagyon lusták
voltak. Járni sem akartak a saját lábukon.
Csak füstöltek, bagóztak. Még a fülükből,
orrukból is cigaretták, szivarok álltak
ki, meg pipák. Némelyiküknél négy
is. Füstölt a hajuk, a szemük, az orruk, a lábuk
is. Olyan viccesek voltak így, hogy én könnyeztem
a kacagástól. Az út mozgott alattuk és
a fejük fölött a kis angyal-gyerekek locsolókannából
valami színes folyékony csodaszert öntöttek
rájuk, amitől villámgyorsan zsugorodni kezdtek.
Olyan aprók lettek, egészen icipicik, hogy belefértek
azokba a szalagos, csipkés babakocsikba, amikbe új
meg új angyalka-gyereknővérkék belefektették
őket. A bagók mind eltűntek és szájuk
mohón bekapta a varázsitalba mártott cuclikat.
Nagy ízlett nekik. Hangosan cuppogva szopták.
És angyalka-nővérkék tologatták
őket, meg ringatták szépséges felhődunyhák
között járkálva, amelyekből gyönyörű
virágok nyújtóztak ki. És a vén,
cuclizó kisbabákhoz hajolva puszilgatták
őket.
Na és akkor jött a karácsonyos, ajándékos,
dicséretes boldogság. Kigyulladt előttem
egy óriási arany csillag, amelynek barátságos,
mosolygó arca volt. Ez a csillag azt mondta. – Malenka!
A többi kis angyal-gyerek kórusban kiáltotta:
Malenka! Malenka! Mindig Malenka!
És ettől nekem sírnom kellett az örömtől,
akkora ajándék volt. Mert tudtam tőle, hogy
teljesen megjavítottak már, és ezért
visszamehetek anyukámhoz, apukámhoz, nagymamámhoz,
nagypapámhoz és Amália testébe bújva
az ágyon, most már ő is mindig Malenka lesz.
Én pedig a titkos csillagszerszámommal mindenkit
meg fogok javítani magam körül. Először
anyukámat és apukámat, hogy ne füstölögjenek
és a nagypapámat, hogy ne pöfögjön
füstöt a pipájából. És
akkor Malenka sem lesz passzív dohányos, akárki
megszagolhatja. És megjavítom a nagymamámat,
hogy ne veszekedjen éjjel is, és ne húzza
meg minden percben a dugi pálinkáját a
lakás legkülönfélébb helyeiről.
És megjavítom a doktor bácsit, hogy ő
is meg tudjon javítani minden beteg gyereket. És
rejtőzködve a felesége és a gyerekei
elől, ő se gyújtson rá cigarettára
a fürdőszobában, meg a vécében
például.
Hát így történt, hogy az ágyon
fekvő Amáliában kinyílt Malenka szeme.
Felült, körülnézett és vidáman
azt mondta a vörösre sírt szemű, ámuló
szüleinek és mindenkinek a szobában:
- Juhé – megjöttem. Malenka vagyok. Amália
nincs többé. – Gondolhatjátok, micsoda
ámulat, bámulat vette körül azt a Malenkát,
aki hosszú hálóingében felállt
az ágyban és akkorát ugrott, hogy fennakadt
a csilláron. Ott lógott felcsúszott hálóingében,
rugdalódzva és kacagva. Alatta az egész
családja nevetve, sírva ájuldozott.
De nemcsak a végleg Malenkává lett, csilláron
lógó Melánia családja viselkedett
ilyen szokatlan módon, hanem a Pöttyös óvoda
egész középcsoportja elnémult az ámulattól.
Még Eszter néni is hallgatott furcsán kifényesedett
szemmel. Mert Malenka meséjét valahogy muszáj
volt elhinni. Mintha az a beléépített,
láthatatlan tündér-csillagszerszám
bennük is babrikálni kezdett volna. Először
persze megint Matyi Tamás szólalt meg, akiből
mindig kérdések buborék tömege ömlött:
És kiket és hogyan javítottál meg
a csilláron lógva?
- Először anyukámat és apukámat.
Felkiabáltak hozzám, de közben behozták
a létrát, hogy leemeljenek. Fogadalmat tettek:
Soha nem veszekszenek, bagóznak, füstölögnek
többet, ha Malenkából nem lesz angyalka.
Nagy nehezen kibogoztak a csillárból, - ami nem
szakadt le a rugdalózásomtól, mert a tövinél
a csillagszerszámommal megjavítottam. Akkor a
nagypapám adta kezembe a pipáját, hogy
ássam el jó mélyen a játszótéren,
nehogy megtalálja. És egyre csak dobálta
ki zsebeiből a rengeteg pipadohányt. Azután
a nagymama került sorra. Már az is a megjavító
varázslathoz tartozott, hogy csak ült, ült
csukott szájjal, maga elé nézve. Egy veszekedő
hang nem jött ki a torkán. Azután egy hatalmasat
csuklott, ami zokogás volt:
„Jaj nekem! Jaj nekem! Hogy fogom betartani az én
fogadalmamat!” Akkor a csillagtündér-szerszám
odavezetett hozzá engem. Kézen fogtam, együtt
sorba jártuk a dugi helyeket a dugi pálinkáért.
Még azokról a helyekről is összeszedtük,
amikre ő már nem is emlékezett. Csak a tündérangyalkák
súgták meg nekem, hogy még a nagypapa díszkard
hüvelyében is rejtőzött egy sovány,
hosszú, fütyülős barackpálinka.
Minden üvegből kiöntöttük ezeket a
fütyülős vacakokat a vécébe, azután
lehúztuk. Amitől a nagymamám egészen
csendes és szomorú lett.
Malenka odafordult most Matyi Tamáshoz, megint rápuszilt
egyet és megkérdezte, csináljon-e valami
varázsjavítást a nénikéjén,
hogy ne kelljen mindenkinek ordítva beszélni vele.
- Igen! Igen! Az nagyszerű lesz. És akkor leszel
szíves, kérlek szépen engemet is megjavítani,
hogy ne beszéljek úgy, ahogyan beszélek,
mert nagyon megszoktam.
- Jó – bólintott Malenka készségesen.
- Van valamelyiteknek még megjavítani valója?
Pöttyös Panni lépett oda hozzá, pöttyös
ruhájának fodrait morzsolgatva.
- Nekem van. Kettő is. Az egyik az, hogy muszáj
téged megszagolnom.
- Tessék, persze.
Malenka egészen szorosan odalépett hozzá
készségesen, mosolyogva.
- Mimet akarod megszagolni?
- Az arcodat, a hajadat, a füledet, a kezedet, a kötényedet
és a csatot is a hajadban – felelte Pöttyös
Panni.
Már hajolt is oda és nagyokat szívott Malenka
arany gyűrűs loknijaiból, csatjából,
arcából. Kötényét is felemelte,
szagolgatta. Azután a keze került sorra.
- Jééé! Jééé! Neked
tündérke-szerelő, angyalka és Pöttyös
Panni szagod van!
Meg varázspástétom szagod, meg terülj
asztalkám szabod. Nagyon finom. Ezt én most hazaviszem,
rálehelek Imamára, anyukámra, apukámra.
És a szomszéd Ila nénire is azért,
hogy hipp-hopp olyan kislánnyá legyen, mint én
vagyok. Mert Ila néni titokban megmondta nekem, hogy
ő nem egészen felnőtt és nem is öreg.
Csak látogatóban van itt a szomszédunkban
a selyemrétről, mert ott rosszalkodott egyet. Anyukám
és apukám pedig nem lesznek idegesek és
bagósak többé. De légy szíves,
engem is javíts meg, mert hencegni és hazudóskodni
szokok egy kicsit. Azt mondtam Ila néninek, hogy passzív
dohányos vagyok, szagoljon meg. És ő megszagolt
szegény. Nagyon megijedt. Azt mondta, füstölt
kolbász szagom van. És sírva könyörögni
kezdett nekem, hogy mondjak le a passzív dohányzásról.
- No, ebből most már elég! – mondta
Eszter néni és előhúzott egy nagy
rajzlapot. Felragasztotta a falra. – Azért mutatom
meg nektek ezt a rajzot, amit Malenka ilyen szép színes
festékkel ráfestett erre a lapra, hogy lássátok,
a meséjének lényege mennyire igaz, ő
valóban majdnem angyalka lett.
A gyerekek mind odatódultak a rajzlaphoz, amelyen pontosan
kivehető volt – némi ákombákommal
ugyan, de mégis – az ágy, amelyen a lehunyt
szemű Amália feküdt. Körülötte
nagy hasú bácsik és nénik sápítoztak.
Sőt Amália ágyának lábánál
óriási okuláréval ott állt
egy doktor bácsi féle, kezében valamivel,
amiből egy csövet dugott Amália szájába.
Ettől a gyerekek halkan vihogni kezdtek. Az ágy
fölött magasan ott lebegett egy Malenka kászma
is, aki nyilvánvalóan lebámult az ágyra.
A kép közepén egy nagy, kétfülű
lábas is lebegett. Ott rémlettek Malenka körül
az angyalszárny vonalkák is.
- Ezt rajzolta Malenka, amikor felült az ágyban.
Pedig a doktor bácsi azt mondta, hogy megállt
a szíve. És most itt van veletek. Köszöntsétek.
- Isten hozott Malenka! Nagyon örülünk neked.
Mondta egészen halkan Matyi Tamás, egyáltalán
nem tagolva. Amitől ő, meg a többiek is rögtön
tudták, hogy Malenka valóban megjavította
őt.
- Nagyon szeretünk téged – simult hozzá
Pöttyös Panni és beleszagolt Malenka fülébe.
- Már én sem fogok hencegni azzal, hogy passzív
dohányos vagyok. Soha életemben nem fogok cigarettázni,
pipázni. És ha elmondom ezt az igaz mesét
anyukámnak, akkor biztosan ők sem.
- Malenka! Isten hozott a Pöttyös óvodában.
Hajolt le hozzá Eszter néni. Azután hirtelen,
váratlanul ő is szagolt rajta egyet. Utána
kiegyenesedve, őszinte csodálkozással rápillantott
a többi gyerekre.
- Gyerekek! Malenkának valóban tündér
és gyerek-angyalka szaga van. De egészséges,
mint a makk és biztos vagyok benne, hogy sem ő,
sem ti nem fogtok soha életetekben dohányozni.
Ki is írjuk a Pöttyös óvodára
a jelszót:
„Egészség vagy dohányzás” |
| |
 |
| |
|
|
