|
| |
Csukás István:
Csiszta mókus négy élete |
| |
 Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, a nagy
erdő sarkában volt egy nagy fa, a nagy fában
volt egy odú, ott éldegélt Csiszta mókus.
Fényes volt a bundája, ami nem is csoda, hiszen
állandóan tisztogatta, ezért is hívták
Csiszta mókusnak, ami azt jelenti, hogy tiszta, de mivel
egy kicsit selypített, mindig csisztának mondta,
ezért ragadt rá ez a név.
Egy nap Csiszta mókus egyedül maradt az odúban,
a testvérei és a szülei már elindultak
az erdőbe mogyorót, fenyőtobozt s egyéb
finom mókus-csemegét keresni. Csiszta mókus
utánuk kiáltott, hogy mindjárt megyek én
is, csak előbb még megtisztogatom a bundámat.
Ahogy tisztogatta, meg fényesítette a bundáját,
egyszer csak nagy vihar támadt! Zúgott a szél,
hullt az eső, a fák hajlongtak, recsegtek-ropogtak,
az esőcseppek kopogtak a leveleken. Dörgött
az ég és hatalmas villámok csapkodtak a
felhőkből.
Csiszta mókus remegve kuksolt az odú mélyén,
az orrát se merte kidugni, a fülét is befogta,
a szemét is becsukta.
 Egy
hatalmas villám belecsapott a fába! A fa kigyulladt,
égett füstölögve.
A füst beömlött az odúba, Csiszta mókus
fuldokolva köhögött.
„Ennek fele se tréfa! – gondolta. – Ebben
a füstben meg lehet fulladni!”
Szédült a feje, émelygett a gyomra, a tüdeje
feszülve kínlódott a füsttől,
vagyis nagyon rosszul érezte magát. A nagy hőségben
kezdett kiszáradni a bőre, meg a torka is.
„Menekülj, Csiszta mókus! Menekülj a friss
levegőre!” – bíztatta magát és
kimászott az odúból. A fa törzse parázslott,
égette a talpát, amíg lebotladozott a fáról.
A földet forró hamu lepte el, ugrálva futott
kifele az erdőből.
Mikor kiért a leégett erdőből, leült
pihenni egy pici csermely partjára. A csermelyben halkan
csobogott a víz, Csiszta mókus száraz torokkal
nagyokat nyelve rájött, hogy szomjas. Lehasalt a
csermely vizére és nagy kortyokban itta a hűs,
tiszta vizet. „Ez jól esett!” – sóhajtott
fel elégedetten.  Majd
rájött, hogy éhes, ami nem is csoda, a nagy
tűzben és menekülésben elmaradt a reggeli!
Fürkész szemmel kutatgatott a nagy főben valami
ennivaló után. Ide lépett, oda ugrott,
de nem talált semmi mókusnak valót. „Nem
baj!” – gondolta. - Ha nincs mogyoró, meg toboz
sincs, keresek valami mást!” – Kotorászott
a földön, s talált is egy piros bogyót.
Megszagolta, megízlelte egy picit beleharapva, majd megállapította,
hogy egészen jó íze van és bekapta
a piros bogyót. Tovább kutatott és talált
egy fehér gyökeret. „Hm. Ezt is kipróbálom!”
– mondta és beleharapott a fehér gyökérbe.
A gyökér keserű volt, Csiszta mókus
kiköpte. „Ez nem jó! Keserű.”
Ahogy így kutatgatott, meg ízlelgetett, meg kóstolgatott,
elért egy rét szélére. A rét
szélén állt egy kis ház. Csiszta
mókus kíváncsian nézte: vajon ki
lakik benne? „Legjobb lesz, ha óvatosan megközelítem.
Azután meg óvatosan bekukkantok."
Így is tett, óvatosan megközelítette
a házikót és óvatosan bekukkantott
az ajtón. Elámult a csodálkozástól,
mert a házikóban középen ült
egy nagy kalapú ember, körülötte meg egy
szarka, egy nyuszi és egy sün volt! A nagy kalapú
ember mosolyogva szólalt meg.
 -
Gyere be, gyere be bátran!
Csiszta mókus belépett a háza, majd tétován
megkérdezte.
- Te ki vagy?
- Én vagyok a gyógyító ember! –
hangzott a válasz. – ők pedig a betegeim és
barátaim: a szarka, a nyúl, a sün.
Csiszta mókus most látta, hogy a szarkának
lóg egy kicsit a szárnya, a nyuszinak merev az
egyik lába, és a süninek meg van dagadva
az orra.
- Látom – motyogta Csiszta mókus. –
ő a szarka, ő a nyuszi, ő a sün!
Majd félénken megkérdezte a nagy kalapos
embert.
- És én ki vagyok? Mond meg ha olyan okos vagy!
A nagy kalapos ember mosolyogva bólogatott.
- Megmondom. Nagyon fontos, hogy mindenki tudja magáról,
hogy kicsoda! Nagyon fontos! Mert ha már tudja magáról,
hogy kicsoda, akkor megtalálja a helyét a világban.
És aki megtalálja a helyét a világban,
az megtalálja az örömöt is, vagyis boldog
lesz!
Csiszta mókus kicsit türelmetlenül vágott
közbe.
- Mondd meg gyorsan, hogy ki vagyok!
A nagy kalapú ember összehúzta a szemét.
- Mondom, mondom. Ahogy így elnézlek, te egy ijedt
mókus gyerek vagy! Mintha valami nagy veszedelemből
menekültél volna! És mintha egy kicsit kificamodott
volna a lábad! Semmi baj, mindjárt meggyógyítom.
Gyere közelebb, ne félj!
 Csiszta
mókus közelebb ment. A gyógyító
ember egy fehér kendővel bebugyolálta Csiszta
mókus megrándult lábát.
- Így ni! Ez majd jól megfogja és melegen
tartja. Most pedig egyél egy kis finom mogyorót.
Szereted a mogyorót, ugye?
Csiszta mókus szaporán bólogatott, hogy
nagyon szereti a mogyorót! A kalapos ember egy kis kosárkában
adott neki mogyorót. Csiszta mókus vígan
elropogtatta.
A szarka kíváncsian figyelte a fényes szemével.
- Honnan menekültél?
- Az erdőből, a tűzből! – mondta
Csiszta mókus két ropogtatás közben.
- Jaj! – riadozott a nyuszi. – Milyen volt a tűz?
- Forró. Meg füstös, meg kormos – felelte
Csiszta mókus.
- És nem féltél? – kérdezte
a sün.
- De! Nagyon féltem – ismerte be Csiszta mókus.
- És mit csináltál? – faggatta a sün.
- Féltem. Futottam. Közben köhögtem. Csiszta
mókus mosolyogva nézett rájuk. – De
most már nem félek. Meg nem futok. Meg nem köhögök.
Mert itt vagyok közöttetek! És azt is tudom,
hogy ki vagyok! És azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül.
És ez nagyon jó!
 Vidáman
összenevettek, mint a régi jó barátok!
A kalapos ember elégedetten nézte a kis társaságot,
nagyon jól tudta, hogy a nevetés, a vidámság
a gyógyulás biztos jele! Mert aki nevet, az már
kevesebbet gondol a betegségre, s aki kevesebbet gondol
a betegségre, az már félig meg is gyógyult!
Hangosan így szólt.
- Most pedig mindenki keresse meg a helyét, ahol majd
aludni fog! Én elmegyek egy kis időre.
Ahogy elment a kalapos ember, Csiszta mókus körülnézett
a házikóban. Meglátott egy lapos fűzfakosarat.
Odament s így szólt.
- Ez pont jó lesz! Ez lesz a hálóhelyem.
Mérges tüsszögést hallott a háta
mögül.
- Nem jó! Ez nem a te helyed. Ez az én helyem
– mondta tüsszögve a nyuszi. – Én
voltam itt előbb és én választottam
előbb.
Csiszta mókus barátságosan nézett
vissza.
- Ha tied, akkor a tied. Keresek másik helyet.
Keresett, kutatott s talált egy régi szalmakalapot.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Ez lesz a hálóhelyem.
Mérges cserregést hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez az én helyem!
A szarka cserregett és gyorsan beleült a szalmakalapba.
Csiszta mókus a fejét ingatva mondta.
- Ha te helyed, akkor a te helyed. Keresek másikat.
Keresett, kutatott s talált is egy papírral tele
dobozt.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Jó puha.
Mérges szuszogást hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez a puha az enyém! – mondta a
sün szuszogva s gyorsan bemászott a dobozba.
- Hát akkor én hol aludjak? – sóhajtott
fel bánatosan Csiszta mókus.
Nézte a nyuszi a fűzfakosárból, nézte
a szarka a szalmakalapból, nézte a sün a
dobozból. Először a nyuszi szólalt
meg.
- Tényleg, hol aludjon? Mindenkinek van helye, csak neki
nincs!
- Húzd ki a szekrényfiókot!- javasolta
a szarka.
- Gyere, odaadom a fele papírt! Béleld ki a fiókot
– mondta a sün.
Csiszta mókus újra vidám lett, a bánatot
mintha elfújták volna! De hiszen őt itt
szeretik! És mindenki segíteni akar!
- Köszönöm! – suttogta. – A fiók
nagyon jó hely lesz! És egyedül az enyém!
És olyan mint egy odú.
- És magadra is húzhatod, illetve tolhatod, ha
egyedül akarsz lenni! – rikkantotta a szarka.
Egymásra mosolyogtak s lassan elaludtak. Csend lett,
csak a szuszogás, makogás, cserregés hallatszott.
Így éltek, éldegéltek a kis házban,
barátságosan, szeretetben! Mindenkinek megvolt
a helye, de azt is érezték, hogy a házikó
a közös helyük, vagyis mindenkié! A gyógyító
ember elégedetten figyelte őket, ahogy segítették
egymást a mozgásban, a gyógyulásban.
A nyuszi és Csiszta mókus a szarkát tanítgatta
repülni. Mégpedig úgy, hogy a nyuszi felült
a székére, Csiszta mókus meg a földről
felnyújtotta neki a szarkát. A nyuszi meg feltette
az asztalra.
- Hajrá! Most repülj! – bíztatták.
A szarka billegve lerepült az asztalról a földre.
- Tudok repülni! – cserregte büszkén.
- És az én lábam is erősödik
közben! – makogta a nyúl.
- Meg az enyém is erősödik! – hencegett
Csiszta mókus. – Olyan erős, mint a vas!
- Meg mindnyájan szívjuk a jó levegőt!
– vigyorgott a sün.
Kacagva, nevetve mondogatták, hogy mi minden jót
lehet még csinálni a jó levegővel.
Olyan volt, mintha egy új játékot találtak
volna ki.
- Ne füstöt szívj, jó levegőt!
– kezdte újra a sün.
- A füst mérgezi a tüdőt! – mondta
a nyúl.
- Aki mozog, már nem beteg! – cserregte a szarka.
- Egészséges minden gyerek! – fejezte be
Csiszta mókus.
Mikor a végére értek, csodálkozva
néztek egymásra.
- Ez olyan, mint egy vers! – jelentette ki a nyúl.
- Milyen vers? – kérdezte a szarka.
- Gyógyító vers! – mondta bölcsen
a sün.
Telt az idő, múlt az idő, minden reggel elszavalták
a gyógyító verset s talán ezért,
de mindnyájan teljesen meggyógyultak. A szarka
tudott repülni, a nyuszi ugrálni, Csiszta mókus
fára mászni és a süninek lelohadt
a dagadt orra!
Egy reggel ám történt valami, nagyon rossz
történt! A gyógyító ember elment
hazulról, járta az utat, figyelte, hogy hol van
beteg állat.
 Alighogy
elment, két gonosz képű, szakállas
tolvaj lopakodott a házhoz. Benéztek az ablakon
s látták, hogy nincs otthon a kalapos. Csúnyán
röhögve besurrantak az ajtón. Csiszta mókus
fel sem tudott ocsúdni, mikor gyorsan elkapták
s beledugták egy ládába. Ugyanilyen gyorsan
megfogták a szarkát, a nyuszit és a sünit
is és beledugták a ládába. Az egyik
torzonborz lezárta a láda fedelét s két
oldalt fogva a ládát, elinaltak.
A tolvajok háza egy bozótosban volt, egy piszkos,
elhanyagolt faház. A faházban kinyitották
a ládát, de előbb jól bezárták
az ajtót s az állatok kimásztak. Rögtön
megcsapta az orrukat a bűz, az állott cigarettafüst,
a ház tele volt csikkekkel, hamuval, porral és
piszokkal. Mivel a tolvajok egyfolytában dohányoztak,
fújták a füstöt, mint a gyárkémény!
Most is ott lógott a szájukban a cigaretta, még
a ruhájuk, de még a bőrük is bűzlött
a cigarettafüsttől.
- Hehe! – röhögött a soványabbik
tolvaj. – Kértek egy slukkot? Egy szippantást?
Na?
És feléjük nyújtotta az égő
cigarettát.
Csiszta mókus rémülten hátrált,
a többiek is az orrukat fintorgatták.
- Várj a cigivel, az idomítás később
jön! – mondta a dagadt tolvaj. – Először
elmondom, hogy miért vagytok itt.
Először is foglyok vagytok, vagyis rabok! És
azért vagytok itt, mert művészeket faragunk
belőletek. Mégpedig cigarettázó művészeket!
Hehe! Az lesz ám a világszám! A cigarettázó
nyúl! A cigarettázó mókus! A cigiző
sün! A cigiző szarka! Haha! Óriási
produkció! El is kezdjük az idomítást.
Elővett egy cigarettát s rágyújtott.
- Tátsd ki a szád! – mondta Csiszta mókusnak.
Csiszta mókus a fejét rázta, hogy nem tátja.
A dagadt tolvaj gonoszul megfogta Csiszta mókus fejét,
megszorította a füle tövénél,
mire az fájdalmában kitátotta a száját.
A dagadt tolvaj gyorsan beledugta a cigarettát.
- Szívjad! – s megint megszorította a fejét.
Csiszta mókus fuldokolt a füsttől, köhögött,
a szemébe könny szökött. A dagadt tolvaj
legyintett.
- Majd holnap folytatjuk! Van idő. Gyerünk, nézzünk
körül a faluban, hogy mit lehetne még lopni.
S kimentek a faházból és jól bezárták
az ajtót.
Csend volt, az állatok hallgatóztak.
- Elmentek! – suttogta a szarka.
- Mi is menjünk! – könyörgött a sün.
- Szökjünk meg! – mondta a nyúl.
- Megszökünk! – jelentette ki Csiszta mókus.
- De hogyan szökünk meg? Bezárták az
ajtót! – mondta szomorúan a sün.
Csiszta mókus körbejárt a szobában,
de nem volt sehol egy nyílás, nem volt sehol egy
lyuk! Megállt és diadalmasan mosolygott.
- Megvan! – rikkantotta. – Alagutat ásunk!
Ott a fal tövében.
Nekiláttak, ástak, kapartak, kotortak és
lapátoltak, az alagút egyre hosszabb lett s egyszer
csak kint voltak a házból!
 -
Szabadok vagyunk! – kiáltott fel Csiszta mókus.
És hatalmasakat lélegzett a friss levegőből.
A többiek is követték, jól kiszellőztették
a tüdejükből a cigarettafüstöt. Mikor
már tele volt a tüdejük jó levegővel,
megszólalt a nyúl.
- Hova menjünk?
- Az erdőbe! – mondta Csiszta mókus. –
Gyertek utánam, mutatom az utat!
Mentek, mentek, míg elértek az erdő szélére.
Csiszta mókus örömmel nézte, hogy az
erdő újra kizöldült!
- Itt vagyok! – suttogta. – Visszajöttem! Sok-sok
tapasztalatot szereztem! Bár még mindig kicsi
vagyok, de máris négy életem volt. Bizony!
Először volt a tűz. Azután megtudtam,
hogy ki vagyok. Azután voltam beteg. Azután fuldokoltam
a füstben. De minden jó, ha a vége jó!
A többiek ámulva hallgatták Csiszta mókust.
- Nahát! Micsoda okos! – ámuldozott a szarka!
- Nekem is négy életem volt? – kérdezte
a sün.
- Neked is! Együtt voltunk a rosszban! Együtt leszünk
a jóban! – nevetett rá Csiszta mókus.
S hatalmasakat lélegezve a jóízű
erdei levegőből, cserregve, meg makogva, szuszogva
meg lihegve bementek a kizöldült erdőbe. |
| |
| Füzesi Zsuzsa rajzaival |
 |
| |
|
|
