|
| |
Szabó Irén:
Füstmese |
| |
 I.
A füst gomolygott, kavargott a magasban, és különböző
alakzatokba állt össze. Volt, hogy vágtató
lovakra, volt, hogy óriási elefántra hasonlított.
– Milyen nagy vagyok – nézegette magát,
és lassan úszott a város felett.
Útközben kisebb füstpamacsokkal találkozott.
– Ti kik vagytok? – kérdezte őket a Füstfelhő.
– Több helyről jöttünk – lehelték
a pamacsok.
– Én Cigarettafüst vagyok – húzta
ki magát egy vékonyabb, s mint kígyó
tekergőzött a többiek előtt.
– Pipafüst a nevem – felelte a másik,
gömbölyű formáját rezegtetve.
– Nem csatlakoztok hozzám? – kérdezte
a Füstfelhő.
– Eddig minden füstöt összegyűjtöttem,
a kémények, autók füstjét,
ettől nőttem ilyen hatalmasra. Ha tovább
növök, beborítom az eget, nem bánhat
el velem többé senki. Majd akkor megtudják,
milyen fontosak, erősek, hatalmasok vagyunk!
– Nem bánjuk – mondta a Cigaretta és
a Pipafüst és belehömpölyögtek a
Füstfelhőbe.
Együtt úsztak, lebegtek tovább, és
a Füstfelhő egyre újabb füstcsíkokat,
pamacsokat gyűjtött magába. Nőtt és
nőtt, sötét, szürke színével
lassan eltakarta a Napot.
– Hatalmas vagyok! – ujjongott a Füstfelhő.
–És még nagyobb leszek! Gyertek, gyertek
hozzám cigaretta, pipa, kéményfüstök,
most megmutatjuk a világnak, milyen erősek vagyunk!
– Jaj! - szólt Friss Levegő Tündére.
– Kérlek, ne tedd ezt, ha tovább növekszel,
én elpusztulhatok!
De a Füstfelhő kérlelhetetlen volt.
– Menj innen, most mi jövünk! Nem bántalak,
de lásd be, most nincs rád szükségünk.
Most mi jövünk, te épp eleget voltál
itt rivallt a kicsi tündérre, aki egyre sápadtabb
lett, egyre parányibbnak látszott a szürke,
sűrű Füstfelhő mellett.
– Ne félj, én segítek neked –
szólt kedvesen Szél úrfi.
Éppen arra járt, bárányfelhőket
keresett, hogy játsszon velük, és meghallotta
Friss Levegő sóhaját.
Elviszlek, ki az erdőbe, a fák majd segítenek
erőre kapnod. – súgta a tündérnek,
átölelte és már repítette is
magával. A város közeli erdőbe vitte,
és egy nagy tölgyfa alatt gyengéden letette.
Lehullott falevelekből ágyat kavart neki, arra
fektette.
– Köszönöm, Szél úrfi –
mondta a tündér. –De ki tudja legyőzni
a Füstfelhőt? Mi lesz az emberekkel, a gyerekekkel,
a várossal, ha én nem leszek ott, velük?
Láttad, én nem bírok vele, engem legyőzött.
– Majd megpróbálom én – mondta
Szél úrfi. – Elfújom, szétfújom,
írmagja se maradjon!
– Vigyázz magadra! – kiáltott utána
a tündér. – Sok szerencsét!
Szél úrfi már iramodott is vissza a város
fölé. Felfújta magát, nekirontott
a Füstfelhőnek. De a füstpamacsok szorosan egymásba
kapaszkodtak, kicsit hömpölyögtek, gomolyogtak,
de nem szakadtak el. Szél úrfi újra és
újra próbálkozott, nekirontott a Füstfelhőnek,
elölről, hátulról, de nem boldogult
velük.
A Füstfelhő csak nevetett.
– Látod, te sem árthatsz nekünk! Minket
senki sem állíthat meg!
Szél úrfi feladta a küzdelmet.
– Nem baj – dohogta fáradtan – elmegyek
a nagybátyámhoz, az Északi szélhez,
majd ő ellátja a bajotokat! – ezzel Szél
úrfi elrepült.
A Füstfelhő pedig egyre kövérebb lett,
egyre közelebb úszott a városhoz, szétterült
fölötte, és gyűjtötte magába
a füstöket: a parázsló cigarettákból,
a füstölgő pipákból, a szivarokból,
a kéményekből, az autókból.
A városban sötét lett. Az emberek kicsit
csodálkoztak, de mindenki sietett, észre sem vették
a hatalmas felhőt. Nem értették, miért
lett hamarabb itt az este, de nem gondolkodtak el rajta. A Füstfelhő
pedig terpeszkedett a házak, utcák, parkok, játszóterek
felett.
– Brr, brr – berregett Dani az autóival. Autópályát
épített, azon tologatta a piros, kék autóit,
versenyeztetve őket. A piros felborult, a kék szaladt
tovább. – Karambol – mondta Dani. De nem sebesült
meg senki. Az autó megint beállhat a versenybe.
Újra indította őket
– Vigyázz! Kész! Rajt! – kiáltotta,
és a két autó már gurult is. Most
egyik sem borult fel, tovább futottak a szőnyegen.
Dani a szobájában játszott.
– Kh, kh – hallatszott anya köhögése
a szomszéd szobából.
– Kh, kh – és újra.
– Anya! – kiáltotta Dani és megállt
a játékkal. Dani átszaladt anyuhoz. Anya
az ágyban feküdt, a köhögéstől
könny szökött a szemébe.
– Anya, mi van veled? – kérdezte Dani.
– Nem kapok rendesen levegőt – sóhajtott
anya.
– Hívjuk a doktor bácsit? - kérdezte
Dani.
– Nem, nem kell, ezen nem tud segíteni – felelte
anya. Úgy érzem, nincs elég levegő,
valami történt. Nézz ki az ablakon, olyan
sötét lett hirtelen, a Nap sem látszik.
És ha apát hívjuk? – folytatta Dani.
Apa dolgozik, és biztos, hogy ő sem tud segíteni
– mondta anya. – Van gyógyszerem, már
bevettem, ezért is feküdtem le. Kicsit pihenek,
mindjárt jobban leszek. Csak friss levegő kéne,
most azt érzem, avval történt valami.
–És én mit csináljak? Nem segíthetek
neked? – kérdezte Dani.
Nem, Danikám – mosolyodott el anya. Menj, játszani.
Az ablakot már becsuktam, mert a füsttől kezdtem
köhögni. Kicsit fáradtnak érzem magam,
de minden rendbe jön. Tudod, tél végén
néha beteg vagyok, ez is az lehet. Majd elmúlik,
mint eddig is.
Anya becsukta a szemét. Dani nézte. Tudta, anyának
kell a friss levegő, azért is költöztek
ide, a város szélére, abból a forgalmas
utcából, ahol korábban laktak. Anya ott
sokat köhögött, és az orvosok azt mondták,
friss levegőn kell élnie. Mióta itt laktak,
anya már alig volt beteg. És most… most talán
újra kezdődik? Anya mintha elaludt volna. Dani
megigazította a takaróját, úgy,
ahogy anya is szokta neki.
–Valamit ki kell találnom – mormolta.
Az nem lehet, hogy anya megint beteg legyen, úgy, mint
régen. Anya mindig kedves, mosolygós, gyakran
játszanak együtt, és ha Dani szépen
kéri, még palacsintát is süt neki.
Jó vele lenni, hozzá bújni. Dani csak nézte,
ahogy alszik.
Azt mondta, a friss levegő hiányzik. Elmegyek,
és megkeresem a friss levegőt, mégis segítek
anyának. – mondta Dani. Anya úgyis alszik,
mire felébred, már visszajövök. Beszaladt
a szobájába, és körbenézett,
mit vihetne magával. Levette a polcról a hátizsákját,
és kiment a konyhába. Betett a zsákba egy
almát, egy vajas kenyeret, aztán újra a
szobájába ment.
– Mi kellhet még? – gondolkodott. – Ja!
– jutott az eszébe. Zsebkendőt, és
kedvenc játékát, a bohócot tömte
még a hátizsákba. – Na, ez kész
– mondta. Felkapta a kabátját, sapkáját,
és halkan kiment. A lépcsőházban
Julcsi álldogált az ajtajuk előtt.
– Hová mész? – kérdezte Danit.
– Elmegyek és megkeresem a friss levegőt –
felelte Dani. – Anya megint köhög, ha megtalálom,
biztosan meggyógyul.
– Veled mehetek? Anyukám azt mondta, menjek le a
játszótérre, a levegőre. Akkor nekem
is az kell, ami neked, nem?
– De – mondta Dani. – Jó, gyere velem.
Elindultak, kiléptek a kapun, a ház előtt
megtorpantak.
– Merre menjünk? – kérdezte Julcsi. Dani
kicsit elbizonytalanodott. Kissé sötét volt,
a Nap nem látszott, pedig még nem volt késő,
hiszen apa még nem jött haza a munkából.
Az ég szürke volt, és valami sötét
színű felhő gomolygott, a bárányfelhőket,
a kékséget is eltakarva. De a közeli kiserdő
irányában eltűnt a feketeség, ott
még mintha kéklett volna az ég.
– Arra menjünk. – mutatta az irányt Dani.
– Ott lesz az erdőben a friss levegő.
Julcsival szépen elindultak az erdő felé.
A Füstfelhő már hatalmasra nőtt, szívta
magába a kisebb- nagyobb füstöket. Már
a felnőtteknek is feltűnt, valami történt.
Egyre többen köhögtek az utcán, az anyák
hazavitték a gyerekeket a játszóterekről,
mindenki a lakásába sietett, bezárkózott.
A szakemberek – akiknek az a dolga, hogy figyeljék
az időjárást, a környezet változásait
– elkezdtek mérni, számolni. Nem értették,
mitől alakult ki a város felett ez az óriási
füstfelhő. Számoltak, számoltak, és
gondolkodtak és gondolkodtak azon, mit is lehetne csinálni.
Próbáljunk helikoptereket felküldeni, talán
azok szétfújhatják a füstfelhőt.
– javasolta valaki. Az ötlet megtetszett másoknak
is, máris intézkedtek. Telefonon hívták
fel a pilótákat, és kiadták az utasításokat
– szálljanak fel a füstfelhő közelébe,
és igyekezzenek szétszakítani azt. A pilóták
beültek a gépekbe, és felrepültek. Ahogy
a Füstfelhőhöz értek, megkísérelték,
hogy belehajtsanak, hátha szétszaggathatják
a sűrűn egymásba gabalyodó pamacsokat.
De a Füstfelhő résen volt.
– Ohohó! – kiáltotta. Nem engedem, hogy
elpusztítsatok! – Egyre sűrűbben gomolygott,
kavargott, a pilóták nem láttak semmit.
– Le kell szállnunk – mondta egyikük.
– Így a végén egymásnak repülünk,
olyan tömény a füst, hogy alig látunk
valamit. – A helikopterek leszálltak. – Nem
sikerült – csóválták fejüket
a szakemberek. – Mit tehetnénk még, hogy
eloszlassuk ezt a hatalmas füstfelhőt? – Több
minden megoldás az eszükbe ötlött: talán,
ha egy hosszú csőből vizet permeteznének
rá, vagy óriási porszívóval
beszippantanák. De kiderült, nincs olyan hosszú
cső, és olyan hatalmas porszívó.
Tanácstalanok voltak, a fejüket vakargatták.
Sok minden felmerült még, de igazán semmi
jó megoldás nem jutott az eszükbe. Mindenki
zavart volt, ideges, néhányan rágyújtottak
egy – két cigarettára, aztán újabbra
és újabbra, hogy levezessék a feszültséget.
S a cigaretták vékony füstcsíkjai
röppentek a nagy Füstfelhőbe, ami dagadt, terebélyesedett.
– Mi lesz velünk? – sóhajtoztak az emberek.
– Hogyan lehetne eloszlatni ezt a rettenetes füstfelhőt?
– nem tudták. Néhányan zsebkendőt
szorítottak a szájukhoz az utcákon, és
siettek haza. Abban reménykedett mindenki, talán
jön a szél, és elfújja a füstfelhőt.
Közben köhögtek, könnyeztek, és várták
vissza a friss levegőt. Mert azt már kiszámolták,
észrevették, érezték – ez a
baj, és ez a legnagyobb, hogy eltűnt a friss levegő.
Csak ez a sűrű füst van, amit fáj belélegezni,
kaparja a torkot, szorítja a tüdőt. A városban
lakók megijedtek, bezárkóztak lakásaikba
és vártak. Vártak a friss levegőre.
Friss Levegő Tündére üldögélt
a fa alatt, amely ágaival lehajolt hozzá, igyekezett
őt óvni, védeni.
–Vajon hol lehet most Szél úrfi? – tűnődött.
Már jobban érezte magát, az erdőben
a fák segítettek erőre kapnia.
– Jaj, már nagyon fáradt vagyok! – hallatszott
egy hang a közelben. Dani és Julcsi baktatott az
erdőben, csak mentek és mentek. Dani megállt,
Julcsi leült egy kidőlt fatörzsre.
– Fáradt vagyok – mondta Daninak. –Meddig
megyünk még? – Azt hiszem, jó helyen
járunk – felelte Dani. Nem érzed, milyen
jó itt a levegő? – mélyen szippantott
egyet, Julcsi utánozta.
– Tényleg! – kiáltott fel. Akkor itt
van valahol a friss levegő.
– Megtaláltuk, csak hogyan vigyük haza? –
gondolkodott el Dani.
– Engem kerestek? – kérdezte ekkor tőlük
egy kellemes hang. Friss Levegő Tündére lépett
eléjük, áttetsző, hófehér
ruhában.
– Igen – mondta Dani. - Ha te vagy a friss levegő.
– Az vagyok, a Friss Levegő Tündérének
hívnak.
– Jaj, de örülök, hogy megtaláltalak!
Gyere el velem az anyukámhoz, nagyon köhög,
és azt mondta, akkor lesz jobban, ha veled találkozik.
– Most sajnos, nem tudok veled menni – felelte a tündér.
– Meg kell várnom a Szél úrfit és
nagybátyját, az Északi szelet. Egy nagy,
rosszindulatú füstfelhő óriásira
nőtt a házak, a város felett, engem pedig
elzavart. A szelek együtt talán legyőzhetik.
– Si hú hú – hangzott egy zúgás
messziről, és a fák beleremegtek.
– Hu-hu – kavargott az Északi szél,
leveleket sodorva maga előtt, rázva a fák
ágait. Julcsi Danihoz bújt, mert hirtelen hideg
is lett, és kicsit félt is.
– Ne féljetek – szólt rájuk az
Északi szél. – Csak Friss levegő tündérének
mondom, itt vagyok, azért jöttem, hogy segítsek.
Én legyőzöm azt a füstfelhőt.
Azzal felrepült. Kavargott, pörgött, forgott,
a fák nyögve hajoltak meg arra, amerre elment. –
Gyere utánam! Ha legyőztem, elfoglalhatod a helyed,
újra szüksége lesz rád mindenkinek!
Alighogy elzúgott az Északi szél, odaröppent
Szél úrfi. Megsimogatta a fákat.
– Bocsássatok meg neki, de ő a legerősebb,
a tündérnek csak ő segíthet.
– Megértjük – bólogattak a fák.
– Annyi füsttel mi sem boldogulnánk.
Friss Levegő Tündére örömmel szaladt
Szél úrfi elé.
– Köszönöm, hogy segítesz.
– Ugyan, én csak elhívtam a legerősebb
rokonomat. De most gyere, vedd át újra a helyedet,
hiszen te kellesz az embereknek, állatoknak, mindenkinek,
te, a friss levegő. Kik ezek a gyerekek? – nézett
Julcsira és Danira.
– Engem kerestek. A kisfiú anyukája köhög,
beteg, rám van szüksége.
– Mindjárt meggyógyul, ha a város
felől eltűnik a füstfelhő, és
te lépsz a helyére. Most mennünk kell, és
gyerekek, ti is siessetek haza, már nem lesz semmi baj.
Friss Levegő Tündérét felkapta Szél
úrfi és repítette vissza, a város
felé. A tündér integetett, Julcsi és
Dani elindultak hazafelé.
– Mégiscsak megtaláltuk a friss levegőt.
Anya meggyógyul. Siessünk. – mondta Dani. Az
Északi szél közben dühösen nekirontott
a Füstfelhőnek.
– Jaj! – kiáltott a felhő, és
kettészakadt. – Ezt nem teheted velem! – sikoltotta,
de a szél nem figyelt rá.
– Nem kellesz, nem használsz senkinek, elveszed
a friss levegőt az emberektől, gyerekektől.
Elkergetted Friss Levegő Tündérét,
de engem nem tudsz. Én téged győzlek le.
Újra nekifutott, és a Füstfelhő négyfelé
szakadt. Az Északi szél űzni, hajtani kezdte
az égen. A Füstfelhő elfogyott, eloszlott
a szélben, a füstpamacsok most hiába kapaszkodtak
egymásba, nem bírtak ellenállni az Északi
szél erejének. Az pedig elkergette őket,
a maradék, apró pamacsokat is. Szél úrfi
visszahozta Friss Levegő Tündérét,
aki áttetsző ruhájában körbefogta
a várost. A Nap átsütött rajta, előmerészkedtek
a bárányfelhők is, amiket Szél úrfi
játékosan megkergetett. Az emberek fellélegeztek,
kitódultak az utcákra, és nézelődtek
fel, az égre.
– Friss levegő! Végre! Fellélegezhetünk!
– kiabálták, és boldogan szippantottak
néhányat. Élvezték a napsütést,
a tiszta égboltot.
– Nem lehetne ez mindig így? – kérdezte
valaki a tömegben.
– Jó lenne, ha kevesebb lenne a füst! Most
láttuk, mire képes – bólogattak néhányan.
– Többé nem dohányzom – mondta
egy férfi. – Én sem! És én
sem! – szóltak egyre többen. – Ez az,
amivel mi segíthetjük a friss levegő megőrzését.
– Vigyáznunk kell a jövőben a friss levegőre
– mondogatták az emberek. – Tennünk kell
érte valamit. Az a legegyszerűbb, ha nem gyújtunk
rá többé a cigarettára, hiszen az
emberi szervezetre is káros. Rossz a tüdőnek,
a toroknak, többféle betegséget is okozhat.
– Úgy van, úgy van! – kiabáltak
többen. –Láttuk, éreztük, mi történik,
ha nem vigyázunk. Csak a szél mentett meg minket,
mi, emberek szinte tehetetlenek voltunk! Óvjuk, védjük
hát ezentúl a friss levegőt!
Dani és Julcsi gyorsan hazaért. Dani halkan bement,
anya még aludt. Dani az ablakhoz lépett, kitárta.
Anya felült és beleszimatolt a levegőbe.
– Jaj, végre friss levegő! De jó! –
mondta. – Dani odafutott hozzá, megölelte.
– Képzeld, én találtam meg Friss levegő
Tündérét, itt, a közeli erdőben.
Az Északi szél elűzte a gonosz füstfelhőt,
már nem kell betegnek lenned, nem fogsz már köhögni,
ugye?
– Nem, - felelte anya.
– Köszönöm neked, és a friss levegőnek
is, Danikám.
– Anya, gyere, nézd meg velem! Szerintem, ha sietünk,
még láthatjuk Friss Levegő tündérét
és Szél úrfit! – Kiszaladtak a ház
elé és felnéztek a magasba. A Füstfelhőnek
már nyoma sem volt, Friss levegő tündére
áttetsző ruhában ragyogott az égen,
mellette kavargott Szél úrfi és nagybátyja,
az Északi szél. Jókedvűek voltak,
hiszen eloszlott az ellenség, eltűnt a Füstfelhő.
A Nap aranylóan sütött. Dani kiabált,
integetett. – Köszönöm, tündér,
és nektek is, szelek! Anya már nem köhög,
jól van, köszönöm! – Anya is integetett,
a tündér, Szél úrfi, és az
Északi szél mosolygott.
– Látod őket? – kérdezte Dani
Anyát.
– Igen – mondta Anya. – Nagyon jó, hogy
itt vannak. Kitűnően érzem magam. –
Mélyen beszívta a tiszta levegőt. –
De tudod – mondta Daninak – ez a legfontosabb csoda.
Ez a tiszta, friss, finom levegő.
Majd vigyázunk rá – szólt komolyan
Dani. – Akkor is vigyázni fogok, ha felnövök. |
| |
 |
| |
|
|
